|
A kaktuszfélék (Cactaceae) családja mintegy 2000 fajt foglal magába. Fajai Amerika trópusi, szubtrópusi sivatagos vagy száraz hegyvidéki területeiről származnak. Pozsgás (törzsszukkulens) növények. A magkezdemény és a mag szerveződése, valamint a betalain vegyületek előfordulása alapján a Phytolaccaceae családdal állnak közelebbi rokonságban.
Megismerésük
Az indiánok már legalább 9000 éve eszik a fügekaktuszok termését (tuna, kaktuszfüge, indián füge). Az Amerikában járt első utazók nem sokat foglalkoztak a kaktuszfélékkel; a történelem előtti idők növényóriásainak maradványának tekintették őket. Miután a szerzetesek eltanulták a bennszülöttektől, hogyan tehetik fogyaszthatóvá a kaktuszfügét, a XVI. század végén már európai kolostorkertekben is termesztették; a gyümölcs levét festésre is használták. A tunának Matthiolus olasz botanikus adott nevet: 1655-ben megjelent füvészkönyvében ő említi először Opuntia néven.
Feltevések szerint a kaktuszok ősei lombleveles, tövises cserjék voltak. Erre a valószínűsíthető ősi alapra a Peireskia nemzetség pozsgás levelű, tövises cserjéi hasonlítanak a leginkább. Ezek magháza ma is felső állású, virágjaik pedig szabad szirmúak, mint amilyenek az ősi fajoké lehetett.
Mivel egy ősi nemzetségük (Rhipsalis) tagjai Afrikában és Indiában is őshonosak, valószínűsíthető, hogy kialakulásuk mintegy 100–120 millió éve kezdődhetett el, amikor ezek a kontinensek még összefüggtek. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy szervezetük felépítésben több, az ősi fenyőfélékkel rokon elemet is találhatunk (spirálos testfelépítés, szklerenchima-váz). Az afrikai és ázsiai rhipsalisok nem szukkulensek, ezért valószínűsíthető, hogy sok szempontból hasonlíthatnak a kaktuszok őseire. Feltételezhetjük, hogy az „őskaktusz” szubtrópusi éghajlat lakója volt, csupán a geomorfológiai tagoltság eredményeképp alakíthatott ki pozsgás életformát – Afrikában az éghajlatváltozás hatására nem a rhipsalisok, hanem a kutyatejfélék (Euphorbiacae) váltak törzsszukkulensekké.
A törzsszukkulens kaktuszok kialakulása feltehetőleg mintegy 60–70 millió éve kezdődött el, amikor Amerika nyugati partvidékén felgyűrődtek a Kordillerák hegyláncai, és elfogták az esőt a belső felföldek elől. Az így kialakuló nagy félsivatagokon a növényfajok egy része kipusztult, mások pedig alkalmazkodtak a körülmények változásához. Ahogy már a pozsgás levelek felülete is túl nagy volt, túl sok vizet párologtatott el, a kaktuszok valamennyi élettevékenységüket a törzsbe helyezték át, abba épültek be zöld színtesteik is. Leveleiktől megszabadultak: bár egyes fajok fiatal hajtásaikon még pozsgás, fenyőtűszerű levélkéket növesztenek, ezek az első szárazabb időszakban leszáradnak, és nem nőnek ki újra. A víztárolás szerepét is a szár vette át: ez alakult pozsgássá.
Elterjedésük
Amerika hatalmas kontinens, a kaktuszok így a legkülönbözőbb éghajlatú területeken élnek. Vegetációjuk északi határa az északi szélesség 48–50° tájékán van (lásd: a Télálló kaktuszok c. cikket), igazi hazájuk azonban csak az USA délnyugati államaiban kezdődik. Arizona, Új-Mexikó, Texas és Kalifornia éghajlata sivatagi, félsivatagi. Itt a tömegesen előforduló fügekaktusz-félék mellett Echinocereusok, Escobariák, valamint néhány Mammillaria, Coryphantha faj és a saguaro (Carnegia gigantea) él. Ehhez a zónához csatlakozik délről a Mexikói-magasföld, ahol a kaktuszoknak igen sok faja egyenként is nagy egyedszámmal fordul elő. E hegyes, vulkanikus területen él a Mammillaria és a Coryphantha nemzetségek zöme. Mexikó északi államai: Sonora, Chihuahua, Sinaloa, Coahuila és Durango területének nagy része száraz sivatag, míg Közép-Mexikó: Zacatecas, San Louis Potosí és Tamaulipas államok klímája átmeneti. Az USA déli államaiban és Mexikóban számos közkedvelt, de nehezen nevelhető és nehezen tartható kaktusz él: Lophophora, Pelechyphora (Encephalocarpus), Astrophytum, Ariocarpus, Turbinicarpus stb. Mexikó Közép-Amerikával határos részeinek klímája meleg, trópusi: ez a Rhipsalis, Epiphyllum, Peireskia fajok és egyes cereoid nemzetségek hazája. Közép-Amerika az ún. "szárazföldi-hídból" és a szigetvilágból (Antillák-Bahama) áll. A trópusi övbe esik, de függőleges tagoltsága miatt klímája változatos. Ezeken a tengerparti területeken egészen Kolumbiáig és Venezueláig főleg Melocactus fajok tenyésznek.
Brazíliában főleg a délkeleten hegyekkel határolt fennsíkok óriási füves mezőin nőnek kaktuszok. Az ország meleg, nedves részein, a trópusi higrofil körülmények között sok az erdei, fán lakó kaktuszfaj (Epiphyllum, Epiphyllopsis, Erythrorhipsalis, Rhipsalis). Észak-Brazíliában Arrojadoa, délen Brazilicactus, Eriocactus, Echilopsis fajok élnek. Dél-Amerikában a kaktuszok másik hatalmas hazája Argentína. A klímaviszonyok ott is eltérőek. Az argentínai élőhelyekről (La Quiaca, Jujuy, Huamahuaca, Salta, Tucuman, Catamarca, Andalgalá, San Louis, Cordoba, Mendoza, Cabo Raso stb.) sok adatunk van. Nemcsak Argentínában, de az Andok nyugati oldalán, a Csendes-óceán partvidékén (Chilében és Peruban) is sok a kaktusz. Több jellegzetes faj, illetve nemzetség csak itt fordul elő. Ezen a területen sivatagi, sőt "hűvös sivatagi" az éghajlat. Tipikusan perui nemzetségek az Arequipa, Azureocereus, Gymnocereus, Eulychnia, Espostoa, Haageocereus, Matucana, Horridocactus. Chilében élők: Neochilenia, Horridocactus, Neoporteria, Eriosyce, Islaya, Copiapoa. Sok kaktuszfaj honos Bolíviában is. Különösen sok kaktusz él a Kordillerák két vonulata közötti Bolíviai-magasföldön, az Altiplanón, amelynek kaktusz-vegetációja Észak-Argentínáéhoz hasonlít: Lobivia, Mediolobivia, Rebutia (Aylostera), Cleistocactus, Gymnocalycium fajok élnek itt. Több orszában (Uruguay, Brazília, Argentína, stb.) is elterjedt gyűjtőnemzetség (amely ma már tartalmazza a Notocactus nemzetséget is) a Parodia. Dél-Amerikától távolabb, a Csendes-óceánban fekvő Galápagos-szigetek flórája és faunája is sajátságos: itt is egyaránt élnek füge- és oszlopkaktuszok.
A kaktuszok többsége (pl. a fán lakók vagy egyes, kimondottan meszes sziklákon honos fajok kivételével) a kissé savanyú, nem túl meszes, de mindenképp jó vízáteresztő talajt kedveli. Tőzegbe főleg a fán lakó fajokat célszerű ültetni. A több hónapos nyugalmi időszakban (ez általában a tél) vizet egyáltalán nem igényelnek.
A kaktuszok állati kártevői többen vannak, de a gombák veszélyesebbek.
Állati kártevők:
* takácsatka ("vöröspók")
* tripsz
* gyökértetű
* pajzstetű
* levéltetű
* bíbortetű
* vándorpajzstetű (gyapjastetű)
* gyökérfonálféreg
Gombakártevők:
* fitoftórák (Phytophtora omnivora, Ph. parasitica stb.)
* fuzárium (Fusarium oxysporium f. opuntiarum)
* botritisz (Botrytis cinerea)
Felépítésük [szerkesztés]
Alakjuk változatos: száruk oszlop, henger, gömb vagy korong alakú is lehet; gyakran párnákat alkotva növekednek. Levélalapjaik levélpárnákká (podarium) alakultak, és bordaszerű sorokba rendeződnek; ezeken fejlődnek a tövisekké vagy szőrökké módosult levélkezdemények. Az oldalhajtások helyett gyakran rügyszemölcseik vannak (a rügyszemölcs avagy areola a kaktuszok testén hónaljrügyek módosulásával keletkezett kiemelkedés, amelynek csúcsán serteszerű szőrpamacs található). Mivel a klorofillt tartalmazó zöld szí
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
